A legtöbb nyaram úgy indul, hogy majd’ ideggörcsöt kapok a várakozástól, annyira vágyakozom a napsütésre, szabadságra, felüdülésre, pihenésre, aztán amint megérkezik a várva várt július, minden szünetről szőnt tervem összedől. Egész nap csak ülök a gép előtt és bámulom a monitort – két és fél hónapon át.

Nos, ez a nyár, más.

• gyomorfekélyes kutya
• eltört fejhallgató
• kurva nagy Westend
• hav
• felvételi előkészítő...k

Először is: ez most rohadtul nincs sorrendben. De, ha címszavakban össze kéne foglalni a dolgokat, amik megnehezítik az életet, én így írnám le. Akkor kezdjük szép sorjában:

Hav
Leesett a hav. Vagyis a hó, de nekem hav. Lehet, hogy ez a legtöbb fiatal álma, angyalkákat meg hóembert csinálni a hóba, aztán hócsatázni, közben eltalálni a szomszéd Erzsi néni ablakát, aztán várni hogy megboccsáson.
De én mindig is utáltam a havat.
Szépen mutat, ha bentről nézzük egy pohár forró csokoládéval a kezünkben. De kint, amikor a csúszós jeges vizes úton kell magassarkú csizmában lépkedni benne...na, az eléggé kiábrándító, legalábbis számomra. Slussz plussz ha hó, akkor hideg, ha hideg, akkor megfázás. Utálom a havat.

Gyomorfekélyes kutya
Ez a legrosszabb mindközül.
A kutyák a legnagyobb gyenge pontjaim közé sorolhatók, pláne, ha a sajátjaimról van szó. Tudniillik, van nékem három ebem: (nem nevetni) Bukfenc, Belfi és Béni (aki Csöpi). Bukfenc egy gyönyörűségesen szép cocker spániel (de keveréknek van titulálva, mivel az utcáról szedtük fel, és nem hordott magánál törzskönyvet), aki kicsit hajlamos a betegségekre.
Mindig volt valami baja: volt már toklász az orrában, gyomorrontása kb. 200 milliószor, megfázás, fülben toklász, szemében seb, elhízott (most is az), és akkor még nem is beszéltünk az ivartalanítással járó kellemetlenségekről.
Szegénykém 7 év alatt sok mindent megélt már (kopkopkop, jóból többet, mint rosszból). És most jött az újabb csapás.
Amikor Bukfenc, aki mint említettem, lassacskán hét éves, kedden hányt egyet, még nem vertem nagy dobra: nála ez nem ritkaság, mivel a papírtól kezdve a botokig mindent megeszik. Aztán másnap jött a csapás. Ismét hányt, de ezúttal vért. Én nagyon ritkán sírok, de most... bömböltem. Ordítottam, vertem a falat, üvöltöztem, teljesen kiakadtam. Az én szemem fénye, az a kutya, akivel gyakorlatilag felnőttem, most egyszerűen fogja magát, és vért hány?! Hol itt az igazság? Azonnal spuri az állatorvoshoz, még szerencse, hogy akkor épp rendelt. Útközben még hányt egyszer, de kopkopkop, a kedélye megmaradt, farokcsóválva ment egész végig az úton. Én azért párszor még elsírtam magam persze.
Mikor odaértünk, Bukfenc ugyanúgy rohant be az állatorvoshoz, ahogy máskor szokott. Bent elmondtuk, hogy mi a helyzet, az orvos pedig nyugodtan csak bólogatott, majd annyit mondott.
Ez bizony egy gyomorfekélyes kutya lesz.
Akkor megállt bennem az ütőke egy pillanatra. Miután felfedezni vélte az úriember, hogy épp levegőt is alig bírok venni, megnyugtatott, hogy csak lesz. Egyelőre túl sok a gyomorsava, és az könnyen kimarhatja a gyomorfalát, ezért kap valami Q betűs gyógyszert. Felírta, elmagyarázta hányszor mennyit meddig, majd elköszöntünk.
Mostmár jobban van. Sokkal jobban. És én is.

Kurva nagy Westend
A második dolog, amit utálok a világon: az a kurva nagy Westend. Miért nincs hozzá GPS? Miért? Persze, azért, hogy én könnyedén lejárhassam a lábamat röpke egy óra alatt, mire megtalálom azt a kibaszott mekit. Magassarkúban. Komolyan, ennél nagyobb kínzást még életemben nem hallottam, de aztán kiderült, hogy végig csak köröztem a McDonald's körül, bezony ám, mert a metró aluljárójából kivezető ajtó után kb. két percnyi gyaloglásra van, de Kingának sikerült megtalálnia egy óra alatt. Gratulálunk.

Felvételi előkészítő...k
Hát ez épp aktuális. Ugyeugye, hamarosan itt a felvételi ideje (január 23.), addig pedig lázasan készülődnünk kell. Olyan, mint a karácsony, csak ezen azért sokkal több múlik. És hát az szent biztos, hogy nekem a matematika nem fog sikerülni.
Már mióta haragban vagyunk egymással. Egyszerűen fel nem tudom fogni, mi értelme van a függvényeknek, a Pitagorasz-tételnek és a kúp térfogatának az élethez. Ha majd mondjuk elmegyek fodrásznak (aminek tutira nem), akkor majd úgy vesznek fel, ha meg tudok oldani egy másodfokú függvényt? Jézusom.

Eltört fejhallgató
És ez a legaktuálisabb.
Mert igen, sikerült! Kőkemény nyolcszáz forinttal tartozok a sulinak. De most mégis, melyik hülye kínai vagy teszkó gyárt olyan fejhallgatókat, amik egyetlen egy rántástól eltörnek? Én csak be akartam rakni a lábam az asztal alá, a fejhallgató meg puff, a földön. És lehet, hogy béna vagyok, de akkoris... gáz volt. Mondjuk a többiek előtt nem, mert csak a két tanár orrolt rám, a többiekkel az egészből poént csináltunk.  Arról nem beszélve, hogy tavaly Gábor egy egész padot tört el. Na, akkor ki a béna?

Az életet megkeserítik az apró dolgok... de hogy mindez egyetlen egy hét alatt zúduljon rám... na ne.

Először is: mindenkinek nagyon boldog új évet szeretnék ezúton is kívánni :) Bár, én úgy érzem, hogy számomra 2009 valahogy jobban sikerült, mint amilyen 2010 lesz, de még ennél is jobb volt 2008. És ahogy így elkezdtem vájkálni a múltban, eszembe jutott, hogy mi volt régen. Na jó, annyira nem is régen, 6-7, de legfeljebb 8 éve.
Persze, akkoris fejlett volt már a világ, de nem ennyire. Én meg... sehol sem voltam a mostani énemhez képest, ami egyébként érthető. 7 évesen még senki sem érett. Emlékszem, ahogy feküdtem az ágyamon, és kazettákat hallgattam délutánonként. Megjegyzem, nem olyan zenéket, mint most, messze nem. Hisz ki hallott volna Szécsi Pálról, Sass Sylviáról, vagy Mikis Theodorakisról, bár talán a Neoton Familia még mindig ismerősen cseng, nemde? Ezen a zenén nőttem fel, és kimondhatatlanul sajnálom, hogy ilyen gyorsan elfelejtettem őket. És azt is nagyon sajnálom, hogy ezeket a kazettákat már nem tudom lejátszani, mert a magnónk már rég elromlott. Pedig most szivesen belehallgatnék a 80-as 90-es évek zenéjébe, eredeti kazettáról, mert az aztán nagy retro fíling... :)
 Aztán arra is emlékszem, mennyire örültem, amikor megkaptam életem első walkphone-ját. Szerintem a legtöbben ismeritek, a 90-es évek felé nagyon híres kütyü volt. Az iskolában lemaradottnak számított az, akinek nem volt ilyenje.
Aztán a walkphone-t felváltotta a discman, ami csak CD-ket játszott le. De szerintem felesleges bemutatnom, életem első és utolsó discmanét karácsonyra kaptam, de pár hónapra rá elrontottam. (Ahogy minden mást is.) Azután jött az MP3 lejátszó, ami szerintem még máig eléggé nagy hírvendnek örvend, de azért valljuk be, sokkal menőbb egy MP4, vagy egy zenelejátszó hiperszuperkúl telefon.
De amikor kisgyerek voltam, bőven beértem egy walkphone-nal is, amibe beletehettem egyik nagy kedvencem kazettáját, Sass Sylviát, és hallgathattam olyan számokat, mint Híd a romlás vizén, Hova tűnt az álom, Nincs tovább a régi út... jesszus, milyen régen is volt.
Most minden olyan modern lett. Amit cseppet sem bánok, mert a világnak haladni kell, és ez valahol így van rendjén. De sajnálom, hogy ennyire elfelejtettem, kiket szerettem régen. Olyan embereket, akik ma már talán nem is élnek...
Természetesen anno is híresnek bizonyultak a mi köreinkben is olyan, mint Beyoncé, Justin Timberlake, Mariah Carey, Avril Lavigne, Sean Paul és a többiek. Emlékszem, régen volt, hogy egész nap Justin My love számát hallgattuk valamelyikünk telefonján. Akon is nagyon menő volt, főleg a Smack That száma. Beyoncétől pedig az a száma, amelyik most nem jut eszembe. A klippjében benne van a Rózsaszín párduc (opszlá, őt is imádtam sőt, imádom a mai napig). Mariah Carey Touch my body számával hódított, Avril pedig természetesen a Girlfrienddel (azóta sem ismerem több számát). Most pedig már nem tudnék kiemelkedő számokat felsorolni, amiket egész álló nap tudnék hallgatni. Talán azért, mert nincsenek. Az MTV ontja magából a jobbnál jobb számokat, elvégre majdnem minden nap megjelenik egy új. 
Persze, még mindig megtartottam hódolatomat régi kedvenceim iránt. Még például a méltán híres szexistennő, Marilyn Monroe. Imádom a Blondie-t, Elton John-t (lehet szidni) és talán az egyik legnagyobb kedvencemet, a The Police-t (igen, ez is egy banda, és nem a kerületi rendőrkapitányság álneve). De igazán elfelejtkeztem a régi magyar kedvenceimről, akiknek a gyerekdalait órákig hallgattam fürdés közben. Mint például Dolly, a Pa-Dö-Dő, Szandi, Csonka András. Persze, ők nagyjából még mindig benne vannak a köztudatban, csak már nem egészen úgy, ahogy kezdték. Annak idején én még álmomban sem gondoltam volna, hogy Falusi Mariann egyszer egy Benkő-félével közös műsorban fog szerepelni... és most ne értsen félre senki, nem nézem le Benkő Dánielt, mert igazából akár hiszitek, akár nem, egy teljesen normális ember ő, csak éppen a pénzért a bármire képes. Egyik ismerősöm ismerőse találkozott vele, és elmesélte, hogy amíg a kamera nem kapcsolt be, teljesen normális és intelligens volt, de amint reflektorfénybe került, elborult az agya, olyan volt, mint egy komplett idióta. Az már más kérdés, hogy melyik énjét játszótta: az idiótát, vagy az okosat...
De egy kicsit eltértem a tárgytól. Visszakanyarodva a retro témára, meg kell jegyeznem, színészek közül is voltak kiemelkedő kedvencek.
Például imádtam Bud Spencert. Szinte az összes filmjét láttam már, a legtöbb meg is van DVD-n (alsósként mindig azzal versenyeztünk, ki tud több Bud Spencer és Terence Hilles filmet beszerezni). A régi klasszikusok, mint a 101 kiskutya, vagy a 102 (aminek a végén még mindig könnyezek), az Oroszlánkirály, Lilo és Stitch, Donald Kacsa, Mickey Egér, sosem fognak elfelejtődni a köztudatból, hisz ezek a Disney legeslegkedvesebb és legjellegzetesebb figurái. És most nem a mostani felturbósított Mickey-re célzok, aki már lassan lézerszemmel lesz ellátva. Számomra sokkal emlékezetesebb a régi, legeslegelső Mickey egér, amit Walt Disney talált ki, nagy, lapátfülekkel, vékony, mozgatható lábakkal.
És, ha már a meséknél tartunk, hiba lenne nem megemlíteni a régi hatalmas kedvenceimet. Szerintem mindenkinek ismerősen fog csengeni a Mézga Család, a TévéMaci (nem a Sebeők-féle), a Kis Vakond, a Teletabik, Marsupilami. Utóbbi plüssfigurája még mindig meg van, de szégyen szemre ott porosodik a szekrény tetején. De nem szabad kifelejteni Frakkot sem, vagy a két kőkorszaki szaki, Frédi és Béni kalandjait, és persze Micimackó, aki nekem még mindig nagy kedvencem, ámbár körülbelül nulla részét láttam a mesének, viszont a könyvet rengetegszer olvastam.
És az olvasás... ami elengedhetetlen. Kiskoromban is rengeteget olvastam, akkoriban nyilván azt, ami akkor volt épp aktuális. Imádtam Nógrádi Gábor könyveit, mint például Az anyu én vagyok, vagy a Pete Pite, Gyermekrablás a Palánk utcában (még mindig büszke vagyok rá, hogy néhány könyvet dedikált is az író, külön csak nekem, bezony ám). Másik kedvencem Móra Ferenctől a Kincskereső kisködmön volt, a harmadik pedig Óz, a csodák csodája, amit anno még a színházban is megnéztem.
Az újságokat sem hagyhatom ki. Luca Mókus (azt hiszem, ez volt a neve) nagyon meghatározó szerepet töltött be az életemben. Az újságból származó plüss még mindig meg van valahol... mindig ölelgettem. Nagyon szerettem. A magazinból pedig rengeteget tanultam, bár olvasni nemigen tudtam, de a képek, a rajzok nagyon tetszettek.
És a klasszikus Buci Maci magazin, amit legszívesebben most is megvennék, de nem kétséges, hogy hülyének lennék titulálva a kasszánál. Mondjuk nem is azért kéne az újság, hogy olvassam, mert már abból eléggé kinőttem. Inkább a képek miatt venném meg. Kivágnám Buci Maci képeit és kitenném a falra, tiszteletem jeléül...
Persze, a világ gyorsan (egyre gyorsabban) változik, egy nap alatt is rengeteg dolog történik, nemhogy egy év alatt... így hát van mit elgondolni jó sok mindent. Nemcsak a múlt évet. Sajnálom, hogy a régi nagy kedvencek gyorsan el lettek felejtve. Persze, a változatosság fontos, meg az is, hogy legyen a régiek helyett valami új, de úgy érzem, hogy például a Disney csatorna (azaz régen a Jetix) is úgy változik, ahogy mi is. Úgy értem, hogy jó formán van egy-két értelmes mesecsatorna, amit lehet nézni gyerekeknek is, de azért az már gáz, hogy az első osztályos unokahúgom a Disney-ről tanul káromkodni. Ha régen meghallottam azt a szót, hogy Disney, arra gondoltam, hogy már alig várom, hogy megjelenjen DVD-n is az Oroszlánkirály harmadik része, de most inkább Hannah Montana, Jimmy Cool, Kid vs Cat, Zeke és Luther és társai ugranak be, ami biztosan megállja a helyét a mai fiataloknál, de az én szememben fel sem érhetnek a régi kedvencekhez. Kellene nekem egy saját csatorna, úgy érzem. Akkor többször láthatnám Tom és Jerry-t, Johnny Bravot, és a többi marhaságot, amit régen szerettem. Mint például a 2002-es Totally Spies, Kim Possible vagy a Scooby Doo, a 2001-es Görcs ikrek, az 1999-es Ed, Edd és Eddy, és a rég műsorból kiiktatott Három jóbarát és Jerry.
És amire igazán nem vagyok büszke, az az, hogy régen megvesztem a szappanoperákért, mint a Csacska angyal, Vad angyal, Te vagy az életem, és a többi, mostmár a szememben nyálas és elcsépelt sorozat. Persze titokban azért még mindig irigylem Natalia Oreirot, azért, ahogy kinéz.

Ismerősek?

Komolyan, erről érdemes írni.
 A reggeli (vagyis déli, mert reggel nem vagyok hajlandó felkelni, még az év utolsó napján sem) tévé nézést semmi pénzért nem hagynám ki. Azok a hülyeségek, amiket magából ont a tévé... fantasztikus. Sajnos a Maunika sót nem tudtam megnézni, de szerencsére még időben elcsíptem a mi kis Balázskánkat.
Épp valami játékos vetélkedő ment Magyarország büszkeségeivel, mint például Kiszel Tünde, Kelemen Anna, 'Mátiász'. Három zöld-kék-zöld magas, keskeny, téglalap szerű állványt tessenek elképzelni. Az első mögött áll: a Győzike által híressé vált Romantic (fogalmam sincs hogy kell leírni) fekete hajú énekese (valami.. Zsuzsi vagy kicsoda), mellette egy eléggé terebélyes (értsd: dagadt) nő, - aki kísértetiesen hasonlít az ének tanárnőmre -, a következő ilyen asztalféleségnél áll Kiszel Tünde, és egy magas, dagadt, rózsaszín felsőbe öltözött, nyakán az a nyaktámaszolós meg masszírozós izé, a fején rózsaszín paróka, barnára alapozva a feje, élénk pirosító az arcán, a szeme a szivárvány színeiben pompázik a sokféle festéktől, és a legjobb az egészben, hogy: FÉRFI. A következő nagyrabecsült szereplőnket megtestesíti Kelemen Anna, aki nélkül Magyarország nem bírna létezni. Rövid farmernadrág, és egy pántnélküli, csupán a mellét takaró zöld felső, a nyakában valami vékony, sálnak nem mondható féregnyúlvány lóg, derékig érő póthaj a fején... fantasztikus. Őt kíséri egy tök átlagos férfi, aki egész műsor alatt alig szól egy-két szót.
Velük szemben pedig Balázs. Természetesen.
És a kvízkérdések pedig a "celebek" világáról ellenőriztetik tudásukat. Mint például "Ki mondta azt, hogy Ebben a világban jobban félek a baszástól, mint a veréstől."
Uff.
A másik, amiért érdemes Balázst nézni, az az, amikor fiatal hülyegyerekek azzal jönnek be dicsekedni, hány nőt húztak meg már húsz évesen. Kicsit ledöbbentem, amikor az egyszál Ádámkosztümbe öltözött hapsi elmondta: 1522-nél tart.
És, a legjobb a fejetatortába nyomós adás. Amikor bejön a bűnös fél, és előadja a megszeppent barátnőjének, mégis hogy lépett félre...
Hát a Mónika kérte, hogy vigyem fel neki az akkumulátort.... én meg megbasztam.
És ezt szó szerint így mondta. Ha nekem valaki ilyet mond, azt hiszem, a tortán kívül, még egy rohadt nagy pofont is kap.
Persze, a Maunika só ennél sokkal jobb, de ha azt is megnézném, valószínűleg már az idegosztályon rohadnék, mint Győzike.
Inkább maradok a szokásos meséknél, amiket nem tudok megunni, és az én agyi képességeimet tükrözik. Mint a South Park, Simpson Family, Family Guy... és persze Spongyabob. 

Az első szerelmem...
Hat éve találkoztunk. Emlékszem, gyönyörű, tavaszi nap volt, felhőnek nyoma sem volt az égbolton. Épp a járdán sétáltam, és eszembe se jutott volna, hogy ezen a napon toppan be a Nagy Ő. És aztán mégis megtörtént.
Azonnal beleszerettem mélybarna szemeibe, világosbarna, vöröses bundájába. És ahogy farkát csóválva, lábamhoz dörgölőzve odabújt, azonnal tudtam: minket egymásnak szánt a sors.
Immár majdnem hét éve tart a láv Bukfenccel. Mindig is nagy kutyabolond voltam, rengeteg ebem volt már, spániel, uszkár, uszkár keverék, yorkshire, labrador keverék, foxi keverék, foxi és még lehetne sorolni, a lista eléggé hosszú. Mindegyiket kivétel nélkül vagy utcáról, menhelyről, vagy sintértelepről vettem magamhoz.
De hiába vagyok ennyire nagy kutyalávör, az ilyen családi-kutyás-cukimuki filmeket nem szeretem. Mert az oké, hogy a golden retriever nagyon édibédi meg minden, de azért az már durva, hogy reggel felkel észreveszi (!), hogy a gazdája otthon hagyta a táskáját, a csaj meg egész úton nem kapcsol (ahogy a barátnője sem), hogy nincs rajta az a tíz kilós, kibaszott nagy hátizsák, közben a kutya elindul (a tíz kilós hátizsákkal a szájában), átrohan a félvároson (!), miközben mindenki (a hentestől kezdve a kertészig) köszön neki (!), közben beáll játszani egy pár nagydarab mellé kosarazni (!), de úgy, hogy kétszer (!) bele is talál a kosárba, utána rohan tovább, pontosan az ajtó előtt elkapja a csajt, ledobja elé a táskát, mire a gazdi csak annyit mond, hogy "Jaj, a tatyóm!", aztán rohan befelé. A kutya gondol egyet, mi lenne, ha elvegyülne (!) az emberek közt és bemenne az iskolába, úgy, hogy senki sem veszi észre. Sikerül. Megtalálja (!) a gazdája termét, ahol aztán bekúszik az ajtón, egyenesen a tanári asztal alá, és az osztályból senki (!) nem veszi észre, csak a gazda.
A másik baj ezekkel a filmekkel, hogy Hollywoodban készülnek. Már pedig a hollywood-i filmek úgy épülnek fel, hogy először boldog, vidám, aztán még mindig boldog, utána szomorú, aztán megint boldog, később ismét szomorú, és a legvégén jóra fordul minden. Én pedig nagyon nem bírom a könyörgő kutyaszemeket, a csillogó tekintetet, és azt a förtelmesen búskomor zenét alatta..