Elhatároztam, hogy tanulni fogok. És, aki most elolvassa
vagy kétszázszor, az rosszul teszi, nagyon is jól olvasta: tanulni fogok.
Rájöttem, hogy a nyár semmit sem ér tapasztalatok nélkül, tapasztalatot pedig
legjobban élménnyel és tanulással lehet szerezni. Nos, én gondoskodtam róla,
hogy ez meg legyen, így június 29-én elmentünk az Illatos útra, hogy két pár
hetes macskának adjunk otthont, amúgyis állatoktól hemzsegő házunkban.
Az úton közben eldöntöttük: Cigi és Sidney lesznek.
Mindkettő eleven volt már az első pillanattól kezdve, szanaszét ugráltak a
házban, légycsapóval se lehetett őket megállítani, az összes lehetséges helyet
felkutatták, és magukévá tették. Cigi volt a legvadócabb, őt tényleg nem
lehetett megfogni. Az első napom macskázással telt, kialakítottam számukra a
legmegfelelőbb helyet, etettem őket, gondoskodtam róluk. Aztán, ahogy teltek az
órák, úgy jelentek meg a problémák.
Amikor az Illatos útról elhoztuk őket, nem azt néztük, hogy
tesók legyenek. Ki gondolna erre, hisz most életekről van szó. Aki nem tudná,
az Illatos úti Gyepmesteritelep kutyatelep, így az oda bekerülő macskákat napok
alatt elaltatják, nem számít a kor, egészség, tű alá kerülnek, ha nem hozzák ki
őket időben. Én, a nagy állatvédő, minden nap szemmel követem a sorsukat, kiket
vittek ki, kik maradtak még bent, ki a menthetetlen. Sajnos, ez egy ilyen
világ, és ha bemegy az ember, nem azt nézi, melyik néz a legcukibban (egyébként
nem lehet dönteni a sok vernyogó cukigép között), hanem azt, melyik szorul
legjobban segítségre.
Sidney-vel azonnal egymásra találtunk. Ő két kis vörös
cicával ücsörgött egy ketrecben, és szorgosan lövellte felém a nyávogásokat,
miszerint vigyél el innét, vigyél el innét. A kedves férfit, aki körbevezetett
minket a cicák közt, megkértem, hogy nyissa ki az ajtót. Sidney az ajtón
csimpaszkodott, és amint közelítettem az ujjammal, átharapta a húsomat.
Kiderült, hogy a lába be volt akadva a rácsba, ő pedig, a kis cula, ijedtségében
azt se tudta mi történik, jól beleharapott a hozzá leggyanúsabban közelítő
tárgyba – jelen esetben a mutatóujjamba. Elmosolyodtam, láttam rajta, hogy ez a
cicmiric életrevaló, és egy „na, akkor őt mindenképp visszük” mondattal ki is
húztam a ketrecből. Anyu tovább sürgetett. Dönts, melyik legyen a második –
csak ezt hajtogatta, én pedig bólogattam, szinte könnyeztem, és azt
sóhajtoztam, hogy én mindet elviszem. Dönts te! Ez volt a végszavam, anyu pedig
megfordult, és rábökött a fekete-fehér nyavikoló cicusra. Amikor kimentünk,
alig tudtam megállni, hogy ne könnyezzek. A nagydarab, tetovált, kopasz
embernek remegve adtam oda a belépő kártyát, aztán amikor kiértünk, egyszerűen
kitört belőlem a zokogás. Sajnos, az én állatszerető lelkem nem bírja az ilyen
megpróbáltatásokat.
Egész úton hozzájuk beszéltünk. Én még a buszon is sírtam,
előttem volt a sok, ott hagyott kismacska, a tehetetlenség markában ragadva,
nyávogva egy szebb jövőért, jó gazdikért. De legalább kettő kimenekült.
Amikor hazaértünk, a felfedező körút megkezdetett, míg apu
épp aludt. A bemenetelünkre ébredt fel, majd azt kérdezte. „Milyen színű a
macska?” Elmosolyodtam, és visszakérdeztem: „Melyik?”
Apu erre felkapta a fejét, szinte elszörnyedve nézett ki az
ajtón. Ő csak egyre számított. Akkor mi lenne, ha megtudná, hogy én az egészet
be akartam dobozolni!
A kutyák kiváncsiak voltak, lökdösték az ajtót, nyüszögtek,
mi márpedig látni akarjuk a jövevényeket! Hát, aznap ez nem jött össze.
A két cica, akik mint tudjuk, nem tesók, nem szerették kezdetben
egymást. Sőt, utálták. Sidney félt Cigitől, Cigi nem tudta felfogni, Sidney
miért fél tőle. Ha meglátták egymást, ijesztően fújni kezdtek, felborzolták a
szőrüket, tenyérnyi kismacska méretüket megkettőzték. Nem voltam túl boldog,
hogy máris így indítjuk a közös találkát, főleg, miután Fanni írt egy SMS-t,
hogy nem jövök-e ki a Rómaira, mert kurva jó idő van, ő pedig ott sütkérezik.
Mentem volna, de a kiscicák itthon marasztaltak – amit egy percig sem bánok,
természetesen.
Rengeteg dolgom volt. Vennem kellett kaját, mivel ezzel nem
készültünk, vennem kellett almot, mivel ezzel sem készültünk, gyakorlatilag
semmivel sem, mivel nem voltak a cicák betervezve. Egyszerűen hallottuk a rossz
hírt: kismacska szezon, Illatos út fullon, több se kellett, már pattantunk is a
buszra, hogy hozzuk a kicsiket. Ki gondolt rá, hogy nekik kaja és alom is kell?
Persze, hogy én. Még aznap reggel elindultam a Fressnapfba,
kemény száz forinttal a zsebemben, Belfivel a póráz másik végén. Belfegor egy
szép termetű mudi- labi- berni-féle kutya, akinek szüksége van a mozgásra, én
pedig előző este olvastam egy Furminator nevű csodakutyafésűről, aminek meg
kellett tudakolnom az árát, így hát jött az ötlet: Belfivel szépen elsétálunk a
Fressnapfba meglookolni a szitut. Elsétáltunk kényelmesen, a forró, tűző nap
kegyetlenül égetett, de túléltük, és mivel nálam kőkemény száz forint volt,
ezért csak egy alutasakos macskakajára tellett.
De az számukra első nap elég volt.
Nem vagyok idős, sőt, kifejezetten fiatal vagyok. Még
gyerek, kilencedikes gimnazista, tehát még azt sem mondhatjuk, hogy van
valamennyi tapasztalatom, mert még annyi sincs. De összehasonlítási alapjaim
már halványan kirajzolódtak, főleg állatok terén.
Egyik este, mikor ráérősen számítógépeztem, írtam egy
listát, hogy az elmúlt 7-8 évben hány állat fordult meg a házban.
Meglepetésemre nem jött ki túl nagy szám: kutyák terén 11, macskák terén pedig
8.
Eddig sintértelepről kimentett macskánk csak három volt, de
róluk nem szívesen beszélek, hisz az nem volt egy sikersztori, sajnos. Ők nagyon
kicsik voltak, ezért nem tudtam figyelni a viselkedésüket.
De a többi öt cicus, aki nálunk volt, általában utcáról,
vagy kidobástól mentett ártatlanka volt. Ők mind egytől-egyig úgy viselkedtek,
mint akik szocializálva voltak, egész életükben tudták, mi az a boldogság és
szeretet, azonban a sintértelepi macskáknál ez volt a legfurcsább: nem ismertek
egy csomó tárgyat. Persze, megértem, hisz szoptatás után azonnal sintértelepre
kerültek. De az utcáról mentett cicákkal sem játszottak azelőtt, mégis tudták,
mi az a labda, meg hogy nem kell félni a nyaklánctól, amiért csörög.
A sintértelepi cicákba egyfajta félelem idegződött, amit nem
csodálok. Cigi volt erre az élő példa: szabályosan menekült a labda elől.
Második nap Sid már kergette mint állat a láncot, Cigi pedig távolról figyelte.
Ha a nyakláncom hozzáért a hátához, ijedten arrébb ugrott. Tekintetéből
sugárzott a félelem, a rettegés, amikor rám nézett, aztán pedig a kezemben
himbálódzó nyakláncra, szinte süvítve rohant ki a szobából.
Sid szerencsére szépen fejlődött ilyen téren. Kergette a
láncot, persze eleinte eléggé meg volt tőle szeppenve, főleg amedáltól,
ahányszor hozzáért, ő arrébb ugrott, de egy húsz perc alatt rájött, az a medál
bizony nem fogja bántani. A játszás volt az egyik trauma a kiscicák életében,
de szerencsére pár óra alatt feloldódtak, és elfeledték a labda átkáról, meg a
lógó játékokról szőtt félelmeiket.
Egy hét alatt sokat nőttek. Egészségesek lettek, fényes
bundájúak, jóétvágyúak, sokat játszóak, barátkozóak és a legfőbb: kutya kompatibilisek.
Persze, utóbbin még van mit csiszolni, de határozottan jó úton haladunk a
csajokkal!