Az első szerelmem...
Hat éve találkoztunk. Emlékszem, gyönyörű, tavaszi nap volt, felhőnek nyoma sem volt az égbolton. Épp a járdán sétáltam, és eszembe se jutott volna, hogy ezen a napon toppan be a Nagy Ő. És aztán mégis megtörtént.
Azonnal beleszerettem mélybarna szemeibe, világosbarna, vöröses bundájába. És ahogy farkát csóválva, lábamhoz dörgölőzve odabújt, azonnal tudtam: minket egymásnak szánt a sors.
Immár majdnem hét éve tart a láv Bukfenccel. Mindig is nagy kutyabolond voltam, rengeteg ebem volt már, spániel, uszkár, uszkár keverék, yorkshire, labrador keverék, foxi keverék, foxi és még lehetne sorolni, a lista eléggé hosszú. Mindegyiket kivétel nélkül vagy utcáról, menhelyről, vagy sintértelepről vettem magamhoz.
De hiába vagyok ennyire nagy kutyalávör, az ilyen családi-kutyás-cukimuki filmeket nem szeretem. Mert az oké, hogy a golden retriever nagyon édibédi meg minden, de azért az már durva, hogy reggel felkel észreveszi (!), hogy a gazdája otthon hagyta a táskáját, a csaj meg egész úton nem kapcsol (ahogy a barátnője sem), hogy nincs rajta az a tíz kilós, kibaszott nagy hátizsák, közben a kutya elindul (a tíz kilós hátizsákkal a szájában), átrohan a félvároson (!), miközben mindenki (a hentestől kezdve a kertészig) köszön neki (!), közben beáll játszani egy pár nagydarab mellé kosarazni (!), de úgy, hogy kétszer (!) bele is talál a kosárba, utána rohan tovább, pontosan az ajtó előtt elkapja a csajt, ledobja elé a táskát, mire a gazdi csak annyit mond, hogy "Jaj, a tatyóm!", aztán rohan befelé. A kutya gondol egyet, mi lenne, ha elvegyülne (!) az emberek közt és bemenne az iskolába, úgy, hogy senki sem veszi észre. Sikerül. Megtalálja (!) a gazdája termét, ahol aztán bekúszik az ajtón, egyenesen a tanári asztal alá, és az osztályból senki (!) nem veszi észre, csak a gazda.
A másik baj ezekkel a filmekkel, hogy Hollywoodban készülnek. Már pedig a hollywood-i filmek úgy épülnek fel, hogy először boldog, vidám, aztán még mindig boldog, utána szomorú, aztán megint boldog, később ismét szomorú, és a legvégén jóra fordul minden. Én pedig nagyon nem bírom a könyörgő kutyaszemeket, a csillogó tekintetet, és azt a förtelmesen búskomor zenét alatta..