A legtöbb nyaram úgy indul, hogy majd’ ideggörcsöt kapok a várakozástól, annyira vágyakozom a napsütésre, szabadságra, felüdülésre, pihenésre, aztán amint megérkezik a várva várt július, minden szünetről szőnt tervem összedől. Egész nap csak ülök a gép előtt és bámulom a monitort – két és fél hónapon át.

Nos, ez a nyár, más.

Elhatároztam, hogy tanulni fogok. És, aki most elolvassa vagy kétszázszor, az rosszul teszi, nagyon is jól olvasta: tanulni fogok. Rájöttem, hogy a nyár semmit sem ér tapasztalatok nélkül, tapasztalatot pedig legjobban élménnyel és tanulással lehet szerezni. Nos, én gondoskodtam róla, hogy ez meg legyen, így június 29-én elmentünk az Illatos útra, hogy két pár hetes macskának adjunk otthont, amúgyis állatoktól hemzsegő házunkban.

Az úton közben eldöntöttük: Cigi és Sidney lesznek. Mindkettő eleven volt már az első pillanattól kezdve, szanaszét ugráltak a házban, légycsapóval se lehetett őket megállítani, az összes lehetséges helyet felkutatták, és magukévá tették. Cigi volt a legvadócabb, őt tényleg nem lehetett megfogni. Az első napom macskázással telt, kialakítottam számukra a legmegfelelőbb helyet, etettem őket, gondoskodtam róluk. Aztán, ahogy teltek az órák, úgy jelentek meg a problémák.

Amikor az Illatos útról elhoztuk őket, nem azt néztük, hogy tesók legyenek. Ki gondolna erre, hisz most életekről van szó. Aki nem tudná, az Illatos úti Gyepmesteritelep kutyatelep, így az oda bekerülő macskákat napok alatt elaltatják, nem számít a kor, egészség, tű alá kerülnek, ha nem hozzák ki őket időben. Én, a nagy állatvédő, minden nap szemmel követem a sorsukat, kiket vittek ki, kik maradtak még bent, ki a menthetetlen. Sajnos, ez egy ilyen világ, és ha bemegy az ember, nem azt nézi, melyik néz a legcukibban (egyébként nem lehet dönteni a sok vernyogó cukigép között), hanem azt, melyik szorul legjobban segítségre.

Sidney-vel azonnal egymásra találtunk. Ő két kis vörös cicával ücsörgött egy ketrecben, és szorgosan lövellte felém a nyávogásokat, miszerint vigyél el innét, vigyél el innét. A kedves férfit, aki körbevezetett minket a cicák közt, megkértem, hogy nyissa ki az ajtót. Sidney az ajtón csimpaszkodott, és amint közelítettem az ujjammal, átharapta a húsomat. Kiderült, hogy a lába be volt akadva a rácsba, ő pedig, a kis cula, ijedtségében azt se tudta mi történik, jól beleharapott a hozzá leggyanúsabban közelítő tárgyba – jelen esetben a mutatóujjamba. Elmosolyodtam, láttam rajta, hogy ez a cicmiric életrevaló, és egy „na, akkor őt mindenképp visszük” mondattal ki is húztam a ketrecből. Anyu tovább sürgetett. Dönts, melyik legyen a második – csak ezt hajtogatta, én pedig bólogattam, szinte könnyeztem, és azt sóhajtoztam, hogy én mindet elviszem. Dönts te! Ez volt a végszavam, anyu pedig megfordult, és rábökött a fekete-fehér nyavikoló cicusra. Amikor kimentünk, alig tudtam megállni, hogy ne könnyezzek. A nagydarab, tetovált, kopasz embernek remegve adtam oda a belépő kártyát, aztán amikor kiértünk, egyszerűen kitört belőlem a zokogás. Sajnos, az én állatszerető lelkem nem bírja az ilyen megpróbáltatásokat.

Egész úton hozzájuk beszéltünk. Én még a buszon is sírtam, előttem volt a sok, ott hagyott kismacska, a tehetetlenség markában ragadva, nyávogva egy szebb jövőért, jó gazdikért. De legalább kettő kimenekült.

Amikor hazaértünk, a felfedező körút megkezdetett, míg apu épp aludt. A bemenetelünkre ébredt fel, majd azt kérdezte. „Milyen színű a macska?” Elmosolyodtam, és visszakérdeztem: „Melyik?”

Apu erre felkapta a fejét, szinte elszörnyedve nézett ki az ajtón. Ő csak egyre számított. Akkor mi lenne, ha megtudná, hogy én az egészet be akartam dobozolni!

A kutyák kiváncsiak voltak, lökdösték az ajtót, nyüszögtek, mi márpedig látni akarjuk a jövevényeket! Hát, aznap ez nem jött össze.

A két cica, akik mint tudjuk, nem tesók, nem szerették kezdetben egymást. Sőt, utálták. Sidney félt Cigitől, Cigi nem tudta felfogni, Sidney miért fél tőle. Ha meglátták egymást, ijesztően fújni kezdtek, felborzolták a szőrüket, tenyérnyi kismacska méretüket megkettőzték. Nem voltam túl boldog, hogy máris így indítjuk a közös találkát, főleg, miután Fanni írt egy SMS-t, hogy nem jövök-e ki a Rómaira, mert kurva jó idő van, ő pedig ott sütkérezik. Mentem volna, de a kiscicák itthon marasztaltak – amit egy percig sem bánok, természetesen.

Rengeteg dolgom volt. Vennem kellett kaját, mivel ezzel nem készültünk, vennem kellett almot, mivel ezzel sem készültünk, gyakorlatilag semmivel sem, mivel nem voltak a cicák betervezve. Egyszerűen hallottuk a rossz hírt: kismacska szezon, Illatos út fullon, több se kellett, már pattantunk is a buszra, hogy hozzuk a kicsiket. Ki gondolt rá, hogy nekik kaja és alom is kell?

Persze, hogy én. Még aznap reggel elindultam a Fressnapfba, kemény száz forinttal a zsebemben, Belfivel a póráz másik végén. Belfegor egy szép termetű mudi- labi- berni-féle kutya, akinek szüksége van a mozgásra, én pedig előző este olvastam egy Furminator nevű csodakutyafésűről, aminek meg kellett tudakolnom az árát, így hát jött az ötlet: Belfivel szépen elsétálunk a Fressnapfba meglookolni a szitut. Elsétáltunk kényelmesen, a forró, tűző nap kegyetlenül égetett, de túléltük, és mivel nálam kőkemény száz forint volt, ezért csak egy alutasakos macskakajára tellett.

De az számukra első nap elég volt.

Nem vagyok idős, sőt, kifejezetten fiatal vagyok. Még gyerek, kilencedikes gimnazista, tehát még azt sem mondhatjuk, hogy van valamennyi tapasztalatom, mert még annyi sincs. De összehasonlítási alapjaim már halványan kirajzolódtak, főleg állatok terén.

Egyik este, mikor ráérősen számítógépeztem, írtam egy listát, hogy az elmúlt 7-8 évben hány állat fordult meg a házban. Meglepetésemre nem jött ki túl nagy szám: kutyák terén 11, macskák terén pedig 8.

Eddig sintértelepről kimentett macskánk csak három volt, de róluk nem szívesen beszélek, hisz az nem volt egy sikersztori, sajnos. Ők nagyon kicsik voltak, ezért nem tudtam figyelni a viselkedésüket.

De a többi öt cicus, aki nálunk volt, általában utcáról, vagy kidobástól mentett ártatlanka volt. Ők mind egytől-egyig úgy viselkedtek, mint akik szocializálva voltak, egész életükben tudták, mi az a boldogság és szeretet, azonban a sintértelepi macskáknál ez volt a legfurcsább: nem ismertek egy csomó tárgyat. Persze, megértem, hisz szoptatás után azonnal sintértelepre kerültek. De az utcáról mentett cicákkal sem játszottak azelőtt, mégis tudták, mi az a labda, meg hogy nem kell félni a nyaklánctól, amiért csörög.

A sintértelepi cicákba egyfajta félelem idegződött, amit nem csodálok. Cigi volt erre az élő példa: szabályosan menekült a labda elől. Második nap Sid már kergette mint állat a láncot, Cigi pedig távolról figyelte. Ha a nyakláncom hozzáért a hátához, ijedten arrébb ugrott. Tekintetéből sugárzott a félelem, a rettegés, amikor rám nézett, aztán pedig a kezemben himbálódzó nyakláncra, szinte süvítve rohant ki a szobából.

Sid szerencsére szépen fejlődött ilyen téren. Kergette a láncot, persze eleinte eléggé meg volt tőle szeppenve, főleg amedáltól, ahányszor hozzáért, ő arrébb ugrott, de egy húsz perc alatt rájött, az a medál bizony nem fogja bántani. A játszás volt az egyik trauma a kiscicák életében, de szerencsére pár óra alatt feloldódtak, és elfeledték a labda átkáról, meg a lógó játékokról szőtt félelmeiket.

Egy hét alatt sokat nőttek. Egészségesek lettek, fényes bundájúak, jóétvágyúak, sokat játszóak, barátkozóak és a legfőbb: kutya kompatibilisek. Persze, utóbbin még van mit csiszolni, de határozottan jó úton haladunk a csajokkal!